Borostyán és mártír szülők, transzgenerációs hatások: L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus járt Szombathelyen

Kéretlen örökségünk mindaz, amit magunkkal hozunk szüleinktől, nagyszüleinktől. Ami nem öl meg – ez pedig leginkább traumáinkra utal – magyarázta az előadás címét L. Stipkovits Erika, aki a Szombathely és Járása Egészségfejlesztési Iroda meghívására érkezett Szombathelyre. Mondandója végére eljutott addig, hogy mit tudunk tenni lelki egészségünkért.

Azzal kezdte: születésünktől fogva úgynevezett reflektív kapcsolatban fejlődünk. Ahogy növünk fel, sok mindent rögzítünk: (testi) érzések, gondolatok kódolódnak belénk tudattalanul, átvesszük a szüleink viselkedését (pozitív és negatív sémákat egyaránt), és később bizonyos helyzetekben ezek a mintázatok jönnek elő, ezeknek megfelelően viselkedünk. Nem ritka, hogy gyermekkorban sérülnek az érzelmi szükségletek, kialakul egy mintázat, amely emlékekből, érzelmekből, gondolatokból, testi érzésekből áll (séma), és felnőttként is jellemző marad. Példát is mondott: az élményeken keresztül tud a kisgyermek távolságot tartani attól, hogy a szülőt negatívnak kelljen látnia. Ha alkoholista a szülő, akkor jellemzően a kamaszkoráig pozitívan látja, és azt éli meg és rögzíti magában, hogy nem a szülő, hanem ő a „rossz”. Könnyebb azt éreznie, hogy vele van a baj, mint arra gondolni, hogy akikhez a legjobban kötődik, éppen azokra nem számíthat. A szégyen meghagyja a biztonság illúzióját. Ha ez a gyermek felnőttkorában tehetetlen helyzetbe kerül, akkor nem a konkrét emlék, hanem ez a korai élmény aktiválódik. E szégyenteljes meggyőződés egészen addig akadályozza, amíg nem tudatosítja, és a gyökérélményeket át nem dolgozza magában. 

Legnagyobb kéretlen örökségünk az, hogy a szüleink, akikkel tudattalanul azonosulunk, milyen típusúak, ezzel folytatta az előadó, és sorra vette a különböző szülőtípusokat: a túlféltő, túlkötő vagy borostyán szülőt; a szereptolvaj-szülősítő szülőt; a túlkövetelő-idomárt; a barát–jófej szülőt; a mindentudó-szuperszülőt; az érzelmi zsaroló-mártírt; a távolságtartó-üveghegy szülőt, a bántalmazó-agresszort és az elég jó-bátorító szülőt. Az utóbbi a „legjobb”: aki bátorítja a gyermekét az aktivitásra, inspirálja, engedi önállónak lenni és hagyja tévedni is. Míg a bántalmazó, az agresszor a „legrosszabb”. A kisbabáknál az agresszív hangerő, a hangsúly hatására heves agyi aktivitás jellemző: megélik például a félelmet, még ha egy szót sem értenek a szavakból. A szülő egyszerre a félelem és a biztonság forrása is. Beszélt a bántalmazásról is: lehet érzelmi, fizikai, szexuális, elhanyagolás, de lehet a gyermek bántalmazás szemtanúja is. A bántalmazás nem egyszeri eset, azt ezt elszenvedők hajlamosak alárendelődni, és könnyen válnak bántalmazóvá is, tette hozzá. 

Kéretlen örökségünkben ott vannak a transzgenerációs hatások is. Eleve a szülőtípust is transzgenerációsan hozzuk akár mintát követünk, akár ellen mintát, jegyezte meg. A nagyszülő sorsa az unokában: transzgenerációs átadás. Előfordul, hogy a saját életünkben nem találunk magyarázatot, mégis van súlyos tünetünk, például anorexia, bulimia – a szülőknél, nagyszülőknél, dédszülőknél is előfordulhattak traumák, nem csak anya-gyermek kapcsolati zavarra lehet ilyenkor gondolni, mondta.

Majd a traumákra tért: miért néma a trauma? – erre is válaszolt, miután tisztázta a fogalmat. 

A trauma egy a múltban megélt, megrázó esemény, mely túlmutat a mindennapok tapasztalatain, és fenyegeti az egyén testi-lelki egyensúlyát, integritását. A legnagyobb traumák: a háború, a menekültsors, a családi traumák, a dezorganizált kötődés, a bántalmazások, főleg a gyermekkori bántalmazás. Arra biztatott mindenkit: ismerje meg a családja történetét. Faggassa a szüleit, nagyszüleit, hiszen sokszor a szégyeneket eltitkolják. 

Az emlékfeldolgozás kapcsán hozta szóba a disszociáció fogalmát: amikor emlék és érzés szétválik. A konkrét történésről ilyenkor nincs emlékünk, csak az érzés marad meg. Ez teszi lehetővé a traumatizált azon illúzióját, hogy lelkileg akkor is uralja a helyzetet, amikor a teste felett elveszti a kontrollt, és kiszolgáltatottá válik. 

A traumáinkról nagyon nehéz beszélni – nem egyszer a szégyenünket, ami a traumáinkban kialakult, kompenzáljuk túlmunkával. Hiszen ilyenkor azt éljük meg, hogy fontosak vagyunk, megbecsülnek minket akár sok keresettel, akár pozícióval. A krónikus fáradtság szindróma is ehhez kapcsolható. Racionális érvekkel magyarázzuk, miért nem hagyjuk abba a sok munkát, érvelt L. Stipkovits Erika. Hozzáfűzte: a szégyent mindig a bántalmazott éli meg. A szégyenérzetről beszélni kell, nincs más út, akkor oldódnak a traumák, hangsúlyozta.

A másik véglet az, amikor nem az érzés marad meg, hanem a történet. Aktuálisan: amikor hideg fejjel, érzelem nélkül beszélnek fiatalok a háborúban elhunyt családtagjaikról. Személyiségfejlesztő szakemberek tudnak abban segíteni, hogy ezeket az érzéseinket meg tudjuk fogalmazni. A kapcsolat gyógyít a legjobban. Az érzést és az emléket kell integrálni, mondta.

A traumatizáltak érzelmei felnőttkorban: extrém haragot éreznek, félnek a saját haragjuktól, rettegnek a kontroll elvesztésétől vagy éppen kontrollpozícióra törnek és gyereket vagy állatot tesznek áldozattá. Félnek a bántalmazástól, hiányzik a bizalom- és a biztonságérzetük. Félnek a hibázástól és a hibáztatástól. Fokozott felelősségérzetet, bűntudatot, önhibáztatást, öngyűlöletet éreznek anélkül, hogy tudnák, miért. „Ha valaki azt mondja, hogy valami rossz, az első, ami eszembe jut, hogy én csináltam valamit rosszul. Olyan rossz vagyok, hogy ezt érdemlem.«

Felnőttként a traumatizált ember önbüntetést keres, szexualitásában kerülheti az intimitást, az elárultatás, cserben hagyás érzését éli meg és téves hiedelmek, félelmek uralkodhatnak el rajta: „Valami rossz történik, ha szabadnak próbálom érezni magamat. 

A traumák továbbadásáról és a gyógyulás lehetőségéről is szólt. E kapcsán a tolerancia-ablak tágításáról: ahogy növekszünk, egy biztonságos kötődésben egyre több mindent tudunk tolerálni. A bántalmazottak toleranciahatára azonban kicsi marad. Nőhet, ha olyan személyekkel vannak együtt, akik elfogadják, szeretik, adnak neki. A másik mód az emlékbetörések kezelése: amikor jön a rossz érzés, abba „bele kell menni”. Fontos, hogy a jelenre figyeljünk – segíthet a mindfulness, a saját légzés figyelése, a hálagyakorlatok, az önreflexió és mentalizáció, az emlékbetörések kezelése. A gondolatok, hiedelmek átkeretezése, érzelmek megélése, kifejezése, a belső gyermek gyógyítása, imagináció (szimbólumok). Fontos a flow-élmény, ami önjutalmazás – olyan tevékenységet csináljon, amit szeret, ne olyat, hogy megfeleljen a külvilágnak. A másokkal való foglalkozás, mások tanítása, támogatása is hasznos. Végül Placid atya intelmeiből idézett: Keresni kell az élet apró örömeit. Ne sajnáltassuk magunkat: minden körülmények között meg tudjuk mutatni az értékeinket magunknak és másoknak is. S akiknek van hová kapaszkodniuk, azoknak könnyebb elviselni a szenvedést.